PROLOGUE

Én nem akartam bemenni az Útvesztőbe, de ők be akartak küldeni. Nem akartam, hogy elvegyék az emlékeimet, de ebbe sem volt beleszólásom. Nem én irányítottam az életem, hanem ők. A VESZETT.
Ennyire emlékeztem, amikor felébredtem. Nem láttam szinte semmit, csak villódzó fényeket, ahogy szédületes sebességgel haladtam felfelé. Hol vagyok? ötlött az első kérdés a fejembe, aztán özönlött a többi is Miért vagyok itt? Ki vagyok? Hogy hívnak? Hová visznek? Miért nem emlékszek semmire? és még sok ezer más. Ahogy kezdett hozzászokni a szemem a sötétséghez, megláttam egy alakot. A földön feküdt és remegett. Odakúsztam hozzá és finoman megráztam a vállát. Semmit sem reagált. Nem volt eszméleténél. Csodás! És most mit csináljak? mérgelődtem magamban, majd leültem mellé. Egyáltalán életben van? gondoltam, majd ráhajoltam a mellkasára, hogy megnézzem dobog-e a szíve, majd az arcához, hogy a légzését ellenőrizhessem. Minden normális volt, csak el volt ájulva. Elkezdtem szemügyre venni újdonsült "lakótársamat". Annyit láttam, hogy fiú volt, széles vállából és fejformájából ítélve. Ácsi! álltam meg a gondolatmenetemmel Egyáltalán én milyen nemű vagyok!? Valljuk be, kicsit kétségbe estem, hogy még arra sem emlékeztem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Tapogatni kezdtem az arcomat, majd a mellkasomat és egy morgás kíséretében nyugtáztam, hogy a női nem táborát bővítem. Jep, furi, hogy egy étel ízét fel tudom idézni, de azt nem, hogy miért vagyok itt és ki, vagy mi vagyok. Olyan dolog ez, mint a levegő színe. Leírhatatlan és megállapíthatatlan.
Kis ideig csendben üldögéltem, a fém csikorgásának fülsüketítő zajával kísérve, aztán úgy döntöttem, hogy közelebbről megnézem a fiút, vagy mondhatnám úgyis, hogy győzött a női kíváncsiság. Abban a pillanatban amikor föléhajoltam, kipattant a szeme és telibe fejelt engem. A fejemet fogva hátráltam el, miközben ő négykézlábra szenvedte magát. Óvakodva figyeltem minden mozdulatát, hisz ki tudja mit akarhat.
Ugyanolyan összezavarodottnak látszott, mint én, így egy kicsit közelebb csusszantam hozzá. Szerintem csak a mozdulatomat követően esett le neki, hogy én is itt vagyok, mivel akkorát ugrott ijedtében, hogy azt hittem leszakad alattunk a felvonó - vagy mi ez -, mivel vészesen meginogott.
- Nyugi! - leheltem és a beszéd olyan volt, mintha legalább egy hónapja meg sem szólaltam volna. A torkom száraz volt, hangom rekedt és erőtlen.
Szerencsétlen srác megkapaszkodott a lift rácsos falában és onnan vizslatott engem vizenyős szemekkel.
- Nem akarlak bántani! - mondtam neki már kicsit határozattabban, mire valamelyest megnyugodott és lerogyott a földre. Fiú létére nem túl erős... gondoltam kis szemrehányással, de végülis ő sem tehetett róla, hogy itt van. Csak úgy, mint én. Közelebb húzódtam hozzá. Ha valaki pánikol akkor beszélni kell hozzá, nem? gondolkoztam el, majd megfogtam a kezét.
- Hé - szólítottam meg - Hogy hívnak? - tágra nyílt szemekkel nézett engem, majd megint eluralkodott rajta a pánik és sírni kezdett.
- Héhéhé - csitítottam - Semmi baj! Nem lesz semmi baj! - a homlokomat az övének döntöttem - Én is annyit tudok amennyit te. Én sem emlékszem semmire, még a nevemre sem. Tudtommal te is így vagy ezzel. Nem tudom hová visznek minket, vagy, hogy miért, de erősnek kell lennünk. Ez még csak a kezdet és úgy érzem, sokkal rosszabb dolgokkal fogunk még találkozni! - daráltam neki, így megint visszanyerte valamelyest az önuralmát.
- Newt... - suttogta alig hallhatóan - A nevem... Newt -, s azzal kezet nyújtott nekem.
- Hát... én nem tom' hogy hívnak, de örvendek! - ráztam meg a kezét egy hatalmas mosoly kíséretében. Valahonnan ismerem őt... csak nem tudom honnan...