NEM ÉRTÜNK SEMMIT

Helló emberek! Megérkezett a harmadik fejezet! :)
Jó olvasást!

\~-~/

Kétségbeesetten néztem jobbra-balra, de nem találtam a tekintetemmel.
  - Hol van Newt? - kérdeztem, már-máe fenyegetően a srácot.
  - A barátod? - kérdezett vissza, mire én csak bólintottam - Most, hogy mondod... - gondolkodott el és keresni kezdte - Hé! - kiáltott fel, mire a közeli emberek odafordultak Gondolom ő a vezér... vontam le a következtetést - Hová ment a másik zöldfülű?
Senki sem válaszolt, csak tanácstalanul tekintgettek körbe, de én már láttam.
Newt őrült módjára rohant az egyik hatalmas kapu felé, ami a magas kőfalakat nyitotta szét.
  - Úristen! - sikítottam - Oda nem kéne bemennie, ugye?
  - Ja, nem ártana - válaszolta a vezér, mire rohanni kezdtem. Megpróbálta elkapni a karom, de egyből kirántottam a szorításából. Valamit még utánamkiáltott, de már nem hallottam a fülemben dobogó szívemtől és az adrenalintól, ami elárasztotta a testemet. Csak futottam, szaladtam, rohantam, ahogy csak a lábam bírta.
Kicsivel később észrevettem, hogy a másik fiú - kicsit lemaradva bár -, de követ engem. Keresztülbukdácsolva a fűcsomókon, végre elértem Newt-ot. Szó szerint ráugrottam és letepertem, mielőtt még kiléphetett volna a kapun.
A hasára fordítottam és hátrafeszítettem a karjait, hogy ne tudjon elmenekülni, de ő csak vergődött alattam, próbált kiszabadulni. A másik srác is odaért hozzánk és próbált segíteni.
  - Mi történt? - kérdezte, miközben próbálta lefogni.
  - Gondolom bepánikolt és a menekülés olyankor jó ötletnek tűnik. Történt már hasonló?
  - Igen... - sütötte le a tekintetét - De... őt nem tudtuk utolérni. Ez a srác nagyon gyorsan fut, te pedig méggyorsabban.
  - Jaj, ugyan. Csak az adrenalin tette - legyintettem. Newt már nem vergődött - Minden okés odalent? - szórakoztam.
  - Az lenne - szólalt meg remegő hangon Newt - ha elengednél. Eltöröd a karom...
  - Oh! Bocsi - szabadkoztam, majd elengedtem, mire remegve feltápászkodott, bár félúton majdnem visszaesett.
  - Ő... - kezdte - Eluralkodott rajtam a pánik... meg ilyenek... túl sok ez nekem...
  - Nincsen semmi baj! - mosolygott a vezető, majd gyengéden hátbacsapott minket, ami nem is volt annyira gyengéd, izmos karjai miatt - Ma este ünnepelünk! El se hiszem, hogy van két új futárunk!
  - "Futár"? - bátorkodott megkérdezni Newt, mire csak egy rosszalló pillantást kapott.
  - Kérdéseket később! - rivallt rá egyből az idősebb férfi - Egyébként a nevem Sam - nyújtott kezet először nekem, majd Newtnak is.
  - Örülök... - mondtam kicsit megszeppenve, ám Newt csendben maradt. Elkezdtünk a "tisztás" közepe felé menni, miközben Sam egy sóhaj kíséretében magyarázni kezdett.
  - Szóval... Zöldfülűek. Üdvözöllek titeket a Tisztáson! - mutatott körbe túldramatizálva - Nem akarunk titeket bántani, mi is ugyanígy kerültünk ide, bla bla bla - amint közelebb értünk a centrumhoz, szorgoskodó emberek pillantottam meg. Mindegyikük úgy látszott, hogy tudja mit csinál és, hogy valami munkarend szerint dolgozik. Amikor megláttak minket, lelkes integetésbe kezdtek, amit Sam csak egy hanyag intéssel viszonozott - Nos, ez egy önellátó rendszer, így mindenkinek, ismétlem mindenkinek dolgoznia kell - mondta komoly tekintettel, már-már fenyegetően megnyomva a "mindenki" szót. Kicsit bizarr a pasas - Ha valaki lazsál, felborul a rend satöbbi satöbbi... - Mit ne mondjak, ő sem a magyarázás mestere... mondtam magamban és gondolatban homlokon csaptam magam - A Tisztást négy részre osztjuk. Kert, Vérház, Tábor, Tuskók, érthető? - bár inkább magának tette fel a kérdést és Newttal együtt ugyanolyan elhavazottnak tűntünk, de mit sem törődött vele - Alapvetően hat "munkakör" van. Lögybölő, téglázó, ekés, nyeső, zsákoló és kóronc, meg van a futár és ez az ami titeket érint. A téglázók nyilván bővítik a tábort, építenek, javítják a dolgokat. Az ekések a mezőgazdasággal foglalkoznak, a nyesők az állatokat dolgozzák fel. A zsákolók a hullákkal foglalkoznak és a kóroncok az itteni orvosok. A futárok nap közben kimennek az Útvesztőbe, felderítik azt, majd a kapuk bezáródása előtt visszajönnek és lerajzolják az aznapi térképet. Megértettétek? - eddig ez volt az egyetlen dolog amit értettem, mégis száz meg száz kérdés kavargott a fejemben. A kapuk bezáródnak? Hogyhogy az aznapi? Változik ez a hatalmas kőhalom? Mi értelme ennek? Miért kell visszaérni mielőtt a kapuk bezáródnak? Mi van odakint?! Úgy éreztem menten idegösszeroppanást kapok, de ekkor megéreztem Newt kezét az enyémben és minden gondom elszállt. Miért van rám ilyen hatással?, s teljesen elvesztem szőke tincseiben. Ám ábrándozásunkat Sam köhintése szakította félbe.
  - Én mindig is kíváncsi voltam, hogy nézek ki és van egy tükrünk is. Szóval ha meg akarjátok nézni magatokat... - azzal megindult és csak fekete hajkoronáját láthattuk hátulról. Én és Newt összenéztünk, majd egy rövid kuncogás után utánaeredtünk.
  - Azt a r... - kezdtem, de Sam közbeszólt.
  - Nana! Csak semmi káromkodás!
Összevontam a szemöldököm, de végül vállat rántottam és visszatértem a tükörhöz. Igazából ez a "tükör" egy nagyobb darab szilánk volt, de legalább az arcunkat meg tudtuk nézni benne. Nagyon ijesztő, hogy nem emlékszünk arra, hogy hogyan is nézünk ki.
Amikor először kezembe vettem a tükröt, kicsit meglepődtem. Nem vagyok egoista, de nagyon tetszettek a szemeim. Olyanok voltak, mint egy királykék galaxis, mivel tele voltak világosabb foltokkal. Nagyon fehér bőrrel is büszkélkedhettem, amin fekete hajam sem segített, ami szögegyenes volt. Newt nem volt különösebben meghatva magától, csak elkönyvelte magában szőke haját és kék szemét.
Sam visszavette tőlünk a tükröt.
  - Hát... most magatokra hagylak titeket... - vakarta meg a tarkóját - Nyugodtan nézzetek körbe, meg ilyenek, csak ne zavarjátok nagyon a munkát és semmilyen körülmények között ne menjetek ki az Útvesztőbe. Majd küldök valakit, hogy felügyeljen titeket. Este majd beszélünk - azzal otthagyott minket a kis házban.
  - Nos... akkor merre menjünk először?

ÜDV A TISZTÁSON

Amint ezen elmélkedtem, elvesztem arcai vonásaiban. Kék szemei engem fürkésztek, majd hirtelen szőke hajába túrt.
  - Tudod... - szólalt meg - Valahonnan ismerős vagy.
  - Igen, te is nekem, de el sem tudom képzelni honnan - mondtam neki, majd megfogtam a kezét - Lehet testvérek vagyunk, vagy rokonok...
  - Vagy lehet, hogy szeretők... - pirult el, mire elfordítottam a fejem.
  - Utálom ezt a szót. Olyan mintha... nem is tudom... Jobban preferálom a "pár", vagy "szerelmesek" szót - magyaráztam.
Hirtelen megállt a lift, mi pedig kéz a kézben felálltunk.
  - Mindenesetre - a csendben sokkal férfiasabbnak és határozottabbnak tűnt a hangja - Valami történik.
Így is volt. Hatalmas csikorgás közepette a lift teteje kezdett kinyílni, szem kisütő fényt eresztve be a sötétségbe, mire mindketten felnyögtünk.
A tető teljesen kinyílt mi meg hunyorogva bámultunk a fehérségbe. Kis idő múlva arcok rajzolódtak ki, miközben kíváncsian fürkésztek minket és sugdolóztak. Newt megszorította a kezemet, majd védelmezően közelebbhúzott.
  - Nincs mitől tartanotok - állt elő egy magasabb fiú - Nem akarunk bántani titeket! - mosolyodott el.
  - Másszatok már ki onnan! Idekint sokkal jobb! - kiáltotta valaki, majd egy kötél hullott alá. Newt gondolkodás nélkül megragadta és már kint is volt. Rajtam volt a sor. Újdonsült barátom keze nélkül fáztam, de megragadtam a kötelet, ami a magasba rántott, s szinte kirepültem abból a kis, koszos helyből.
Odakint csodás látvány tárult elém. Egy tisztáson voltam, tele fákkal, virágokkal. Mélyen a tüdőmbe szívtam a friss oxigént és csillogó szemekkel körbenéztem. Imádtam a természetet és elfeledkeztem minden gondomról.
  - Tetszik, mi? - hallottam egy hangot a hátam mögül. Az a fiú volt, aki először megszólalt.
  - Miért talán baj? - kérdeztem vissza értetlenkedve, majd elhátráltam.
  - Nem! Sőt ez így jobb is - gondolkodott el, majd beletúrt fekete hajába - Legtöbbünk amikor kikerül a liftből sír, kiáltozik, bevizel, meg ilyenek, de te nagyon jól viseled. Főleg, hogy lány vagy.
  - Tudok hideg fejjel gondolkodni, ennyi az egész. Max poszt-traumatikus stressz fog fellépni...
  - A mi? - jelent meg egy másik fiú is. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint az eddigi beszélgetőtársam.
  - Amikor történik veled valami, akkor nem normálisan, a történés ideje alatt reagálsz rá hanem órákkal, napokkal vagy akár hetekkel utána hirtelen sokkot kapsz, lefagysz, sírni kezdesz vagy rosszabb - magyaráztam és nem bírtam befogni a számat, valamint azt sem tudtam honnan tudok ilyeneket.
  - Ez olyan kint egy kibökött definíció - fintorodott el fekete hajú barátom - Utálom a bioszt.
Kibökött? Az meg mi a franc? gondolkodtam el, de nem rémlett ilyen szó.
  - Ki micsoda? - kérdeztem, de egyből a szavamba vágott - Kérdéseket későbbre! Tudom, van belőle vagy ezer, de ezzel csak megnehezítenéd a beszokásod.
Ahogy az ezer kérdést említette hirtelen megrohamoztak azok a kérdések. Mi ez a hely? Miért vagyok itt? Hogy keültem ide? Mit akarnak tőlem? Inkább leállítottam magam, de egy kérdés nem akart kimenni a fejemből.
Hol van Newt?

PROLOGUE

Én nem akartam bemenni az Útvesztőbe, de ők be akartak küldeni. Nem akartam, hogy elvegyék az emlékeimet, de ebbe sem volt beleszólásom. Nem én irányítottam az életem, hanem ők. A VESZETT.
Ennyire emlékeztem, amikor felébredtem. Nem láttam szinte semmit, csak villódzó fényeket, ahogy szédületes sebességgel haladtam felfelé. Hol vagyok? ötlött az első kérdés a fejembe, aztán özönlött a többi is Miért vagyok itt? Ki vagyok? Hogy hívnak? Hová visznek? Miért nem emlékszek semmire? és még sok ezer más. Ahogy kezdett hozzászokni a szemem a sötétséghez, megláttam egy alakot. A földön feküdt és remegett. Odakúsztam hozzá és finoman megráztam a vállát. Semmit sem reagált. Nem volt eszméleténél. Csodás! És most mit csináljak? mérgelődtem magamban, majd leültem mellé. Egyáltalán életben van? gondoltam, majd ráhajoltam a mellkasára, hogy megnézzem dobog-e a szíve, majd az arcához, hogy a légzését ellenőrizhessem. Minden normális volt, csak el volt ájulva. Elkezdtem szemügyre venni újdonsült "lakótársamat". Annyit láttam, hogy fiú volt, széles vállából és fejformájából ítélve. Ácsi! álltam meg a gondolatmenetemmel Egyáltalán én milyen nemű vagyok!? Valljuk be, kicsit kétségbe estem, hogy még arra sem emlékeztem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Tapogatni kezdtem az arcomat, majd a mellkasomat és egy morgás kíséretében nyugtáztam, hogy a női nem táborát bővítem. Jep, furi, hogy egy étel ízét fel tudom idézni, de azt nem, hogy miért vagyok itt és ki, vagy mi vagyok. Olyan dolog ez, mint a levegő színe. Leírhatatlan és megállapíthatatlan.
Kis ideig csendben üldögéltem, a fém csikorgásának fülsüketítő zajával kísérve, aztán úgy döntöttem, hogy közelebbről megnézem a fiút, vagy mondhatnám úgyis, hogy győzött a női kíváncsiság. Abban a pillanatban amikor föléhajoltam, kipattant a szeme és telibe fejelt engem. A fejemet fogva hátráltam el, miközben ő négykézlábra szenvedte magát. Óvakodva figyeltem minden mozdulatát, hisz ki tudja mit akarhat.
Ugyanolyan összezavarodottnak látszott, mint én, így egy kicsit közelebb csusszantam hozzá. Szerintem csak a mozdulatomat követően esett le neki, hogy én is itt vagyok, mivel akkorát ugrott ijedtében, hogy azt hittem leszakad alattunk a felvonó - vagy mi ez -, mivel vészesen meginogott.
- Nyugi! - leheltem és a beszéd olyan volt, mintha legalább egy hónapja meg sem szólaltam volna. A torkom száraz volt, hangom rekedt és erőtlen.
Szerencsétlen srác megkapaszkodott a lift rácsos falában és onnan vizslatott engem vizenyős szemekkel.
- Nem akarlak bántani! - mondtam neki már kicsit határozattabban, mire valamelyest megnyugodott és lerogyott a földre. Fiú létére nem túl erős... gondoltam kis szemrehányással, de végülis ő sem tehetett róla, hogy itt van. Csak úgy, mint én. Közelebb húzódtam hozzá. Ha valaki pánikol akkor beszélni kell hozzá, nem? gondolkoztam el, majd megfogtam a kezét.
- Hé - szólítottam meg - Hogy hívnak? - tágra nyílt szemekkel nézett engem, majd megint eluralkodott rajta a pánik és sírni kezdett.
- Héhéhé - csitítottam - Semmi baj! Nem lesz semmi baj! - a homlokomat az övének döntöttem - Én is annyit tudok amennyit te. Én sem emlékszem semmire, még a nevemre sem. Tudtommal te is így vagy ezzel. Nem tudom hová visznek minket, vagy, hogy miért, de erősnek kell lennünk. Ez még csak a kezdet és úgy érzem, sokkal rosszabb dolgokkal fogunk még találkozni! - daráltam neki, így megint visszanyerte valamelyest az önuralmát.
- Newt... - suttogta alig hallhatóan - A nevem... Newt -, s azzal kezet nyújtott nekem.
- Hát... én nem tom' hogy hívnak, de örvendek! - ráztam meg a kezét egy hatalmas mosoly kíséretében. Valahonnan ismerem őt... csak nem tudom honnan...